Filminstallációk - Rosa Barba aktuális munkáiról

Rosa Barba munkáival találkozhattunk már itthon is, néhányszor bemutatta egy-egy alkotását az egykori C3 Galéria és a Műcsarnok. Például a Látás c. 2002-es Műcsarnok-kiállításon egy végtelenített, hosszan a térben tekergő 16 mm-es filmtekercset láthattunk. És itt az az izgalmas, hogy mit is láttunk: vagyis a filmet magát, vagy ami rajta van? Az alkotó, aki érezhetően mindkét területen, tehát tulajdonképpen az installáció / szobrászat és a filmrendezés terén is járatos, szeret játszani a médium célponttá alakításával: formát ad a képeknek, és ezt a formát, a tekergőző, ugrabugráló filmet pedig ugyanúgy önálló egységnek tekinti, mint akár az általa hordozott kép- vagy hangsávot. Újabban pedig az látszik, mintha a forma az általa hordozott audiovizualitás kiterjesztésévé kezdene válni.

Az alábbiakban néhány újabb munkájáról írok, amelyeket a bécsi Secession-ban láttam, többek között más alkotókkal, akiknek a munkáiról most nem szeretnék írni. 

Coupez ici

 

Szóval, ha úgy vesszük, hogy a kiállítás egyet jelent az olasz-német alkotó munkáinak kijelölt térrel, akkor a bejáratnál a Coupez ici ("Itt vágja") című, 2012-es installációja fogad. A korábban megismert, 35 mm-es szalag rövidebb változatban most egy zárt, kivilágított dobozban jár körbe-körbe, eközben elképesztő formákat ölt. Ami a szalagon van, talán nem érdekes (egyébként számok pörögnek), inkább maga a tánc, amit ez az anyag úgy képes járni, hogy egyszer sem csavarodik önmagába, és nem is egyenesedik ki soha. Mechanikus és reménytelen ez a mozgás: folyamatos változása mögött az állandó repetíció áll. Amorf léte talán épp így van egyensúlyban.

Ugyanez a jelenség immár tartalmi szinten jelenik meg a belső terekben installált munkákban is. Az első teremben két videót látunk, mégpedig úgy, hogy amikor az egyik véget ér, vele szemben a másik indul el. Az elkényelmesedni hajlamos néző így némi aktivitásra van késztetve, ugyanakkor a két videó különbözősége is jobban érvényesül. A kiállítás egyetlen, nem-analóg médiumon játszódó elemei ezek, mégha készítésük, eredeti nyersanyaguk mindkét esetben 16 mm-es film. Kezdem azzal, aminek címe Disseminate and Hold (2016), és saját felvételek mellett archív, '70-es évekbeli dokumentumokat használ fel úgy, hogy a minőségben egyáltalán nincs különbség - még a sarkok lekerekítése is a kornak megfelelő. A 21 perces rövidfilm Sao Paolo egyik autópálya-szakaszának -melyet a helyiek Minhocão-nak, vagyis földféregnek hívnak- építését majd átalakulását mutatja be. Az eseményekben ne keressünk lineariitást, azok oda-vissza ugrálnak a fellendülés és a kihaltság képei között. Megszólalnak az építésen dolgozók, ottélők, ugyanígy megszólalnak azok, akik a forgalom által már nem használt pályát gyalogosan birtokba veszik. A megszólalás módja is aszinkron: képeket látunk, azokon talán azt, aki beszél, de a hang mindig csúszik, mindig szétfoszlik a szövete, egy lesz tehát az atmoszféra hangjaival. Ami viszont tűélesen jelen van, az a narráció: egy, a diktatúrának ellenálló brazil konceptuális művész, Cildo Meireles vázolja fel a totális hatalom közvetítésének érvényesülését. Nagy és felesleges infrastruktúrát hozott létre ez a hatalom: a polgárok ösztönös feladata pedig az, hogy átértelmezzék: sétálnak, felvonulnak, énekelnek és táncolnak, találkoznak, beszélgetnek rajta: teszik tehát mindazt, amit a diktatúra amúgy másképp akart. Büszke és erős (!) embereket látunk abszolút jelenkori szituációban. Egy dokumentumfilmben, aminek valósága aszinkronitása, performatív tartalma miatt mégis hihetetlen. 
A hangsáv itt is, mint a többi munkában, Jan St. Werner (Mouse on Mars, Black Manual, Oval) közreműködésével készült.

Disseminate and Hold, két képkocka

 

Az előzőhöz hasonló, érthetetlenül nagy és felmérhetetlen munkavégzési folyamatot ábrázol a váltásként bemutatott, Somnium c. rövidfilm is. A cím Keplerre és közvetetten a sci-fi-re utal: a magyarul Az álom címen ismert novella többek között felvázolja, vajon hogyan is nézhet ki a Föld a Holdról. Itt sem direkt a kapcsolat a cím és a látvány között: elidegenített tájat: egy monumentális part-építést látunk, amikor munkagépek sora egy rotterdami, 2030-ra tervezett új kikötő föld-alapját készíti téli zimankóban, Talán épp semmi egyéb miatt, csak hogy egy akkora természeti beavatkozást okozzon, ami már a Holdról is látszik. Ez az egész még távolabb tolja a humanitás kérdését - ugyanakkor a film különböző helyein váratlanul megjelenik egy méhész, aki méhcsaládjait vizsgálja - az emberi jelenlét egyetlen nyoma ez a filmben, azokra utalva, akik ebbe az élettelen új környezetbe majd életet vinni képesek. Lehet, hogy látjuk, mit is csinálnak az emberek ott lenn a földön - de hogy miért teszik, azt nem érthetjük.

Somnium. teljes videó:  https://www.youtube.com/watch?v=9vxrq_28PLk

 

A kiállítás számomra leginkább lírai és legkevésbé szavakkal megragadható darabja az Enigmatic Whisper (2017). Egy 16 mm-es vetítőn jár körbe az a 8 percnyi videó, ami fémlemezről tükrözve vetül a vászonra - már csak ez a két tényező elég lenne a mesebeliséghez -,  és mutat egy elhagyott műtermet (Alexander Calder amerikai kinetikus szobrász műtermét) és környezetét, ahogy benne a kamera jár, és ahogy a tér még elhagyatottságában is, önmagában őrzi a benne készült mozdulatok emlékét. Nincs más mozgás, csak a műterem csendje, a kinti kert fölött az ottmaradt lebegő tárgyaké, melyek akár lehetnénk mi is: reálisak, ott vannak, de nem tudjuk, hogyan vannak ott. A valóság, ami amúgy egy helyben áll, ezáltal lesz valótlanság, az állóképek váltakozása a túlvilági jelek játszóterét mutatja pihenőidőben. Pozitív megfelelője ez a két korábbi film drasztikus, elhagyott műveleteinek: a humanitás nyomai jó szellemeknek adták át a helyüket.

Sajnos (vagy sem) a hangsávról nem sokat tudok mondani, mert elnyomta a vetítőgépek zaja (vagy az volt maga a whisper? :)

Enigmatic Whisper, részlet a filmből

 

Ugyanebben a térben kapott helyet a Boundaries of Consumption c. installáció is, melyben egy szintén 16 mm-es, szinte üres film jár körbe filmtekercsekre helyezett két golyóbis alatt. Gondolom a tekercsek adják ki azt a magasságot, ami már a falra is árnyékot vet, így voltaképpen a film árnyékát önmagát látjuk saját fényében - ha jól értem. A golyóbisok szerepét viszont nem tudom meghatározni - talán a filmszalag egyensúlyozására valók? Más dokumentációban láttam, hogy a filmmel együtt maguk is mozognak - nekem nem volt szerencsém.

Boundaries of Consumption

Szintén ugyanitt találkozunk egy másik filmszalag-installációval is: a Stellar Populations egy erősen redukált vetítőgépet imitál, ahogy motorja két, egymástól független mozgást is kivált egymással néha összeérő, de többnyire inkább polipkar-szerűen nyújtózkodó szalagokon.

Stellar Populations

 

Az alkotó archívumok és  mechanizmusok iránti rajongásának része lehet a The Hidden Conference: about the Shelf and Mantel c. videó, is, melyben a londoni Tate múzeum raktárának képei jönnek vagy sejlenek elő helyükről, majd mennek vissza. Megrendítő ezeknek a mesterműveknek a szakszerű, emberi kézzel már nem érintkező, mechanikus kezelése, mint ahogy maga a filmanyag 14 perce is körbe-körbe jár egy általam eddig még nem ismert végtelenítő eszközzel. Archívumot látunk, kétszeresen is: a filmen és az installációban egyaránt, aminek jelenlétét, zakatolását a film hangjától nem elválasztani, hanem azt elnyomni, helyettesíteni akarja.

The Hidden Conference: about the Shelf and Mantel

... és a filmet lejátszó vetítőgéphez csatolt végtelenítő szerkezet.

 

Nem vagyok film-rajongó, hanem a technika, az analóg-optikai nyersanyag, valamint a hozzá kapcsolódó, a korszakunkra jellemző szellemiség érdekel. Rosa Barba munkái pedig azt mutatják, hogy ezek az utolsó, már nem gyártott tekercsek lenyomatok: a közvetítő közeg által önmagában is hordozott öröm vésődik beléjük, és ezzel zárja azt a folyamatot, amit a mozgókép egykor létrehozott, keresve a lehetőségeket, hogy ne zárja azt be végleg. Munkái tulajdonképpen olyan installációk, melyekben a film a filmvetítést mutatja be közvetlen vagy átvitt értelemben: a gépet, a tekercset, de ugyanúgy a "civilizáció" hátrahagyott vagy még be nem lakott tájait. A hátrahagyottság jelenik meg bennük a filmre rögzített képek helyett, mellett, felett, majd azok kiterjesztéseként. 2002-ben, amikor megismertem a Műcsarnok kiállításán, a "helyett"-nél tartott; azóta mintha végigjárta volna az összes variációt, és keresi az újabb relációkat. 

A Secession épületének bejárata

Linkajánló: 

• Egy nagyon jó (majdnem ennél is jobb ;) írás Farkas Marianntól "Vissza a jelenbe" címmel, Rosa Barba egyik milánói kiállításáról: https://apokrifonline.wordpress.com/2017/06/02/vissza-a-jelenbe/
  
• Secession oldal, hivatalos-szép-nem túl használható fotókkal: https://www.secession.at/en/exhibition/rosa-barba/
•  Guardian-cikk: https://www.theguardian.com/artanddesign/2016/sep/20/rosa-barba-sao-paulo-biennial-disseminate-and-hold-film
• Rosabarba.com: http://rosabarba.com/ 
•   Látás - 2002, Műcsarnok, http://mucsarnok.hu/kiallitasok/kiallitasok.php?mid=561c3524e4861&tax=
• Interjú: http://bombmagazine.org/article/353833/rosa-barba