Kávé helyett Mahaszt!

Szeretem a Mahaszt reggelente, mert leveleik és egyáltalán, létük az adrenalinnal azonos hatású. Az alábbiakban egy rövid levélváltást idézek köztünk:

én: 2012. 02. 08

Címzett: Mahasz-EJI

 

Tárgy: Periszkóp Rádió 2011-es jogdíjbefizetése

 

Tisztelt Mahasz!

2006. óta vagyunk ügyfelük. Pályázati lehetőségeink, vagyis egyetlen bevételünk függvényében mindig teljesítettük befizetési kötelezettségeinket. 2011. óta viszont megszűnt összes pályázati forrásunk, így – feltételezem látják bejelentéseinken a bevételi oldalon a 0 azaz nulla ft-ot – az ún. "minimumdíjat" nem tudjuk befizetni erre az időszakra. Annak ügyében írom levelemet, hogy erre a helyzetre megoldást találjunk. Nem tartom megoldásnak ugyanis ezen összeg behajtását, hiszen az rádiónk ellehetetlenítésével jár, s így épp Önök eshetnek el a következő évek esetleges jogdíjbevételeitől: a magánerőből befizetett, behajtás során elvont jogdíjunk miatti hiányban ugyanis nem fogunk tudni pályázni egyéb forrásokra, így a későbbiekben csak ennél is kevesebb forrással gazdálkodva szép lassan kikerülünk ügyfeleik közül, amit gondolom nem akarnak Önök sem.

Ezért azt javaslom inkább, érvényesítsék a bevételarányos jogdíjkövetelést, vagyis azon időszak esetén kelljen fizetnünk a minimumjogdíjat, amikor ténylegesen bevételünk is volt. Ez a hozzáállás egyúttal jogszerűbbnek is tűnik, hiszen más esetben is attól várhatunk adófizetést, akinek bevétele is van, ugyebár.

Úgy tűnik, hogy ez év június-augusztus hava során  várható pályázati forrásunk, erről az aktuális időszak bevallásainál fogok adatokat közölni. Addigi viszont kereken 0 ft bevételünk várható, biztos vagyok benne hogy ismerik a pályázati lehetőségek összezáródását.

Amennyiben levelemre pozitívan reagálnak, úgy egyrészt javulhat az Önök elég kétes megítélése, másrészt maradhat annyi forrásunk, hogy a 2011. előtti időszak jogdíjtartozásait és késedelmi díjait is valamilyen módon rendezhessük.

Köszönöm segítségüket,

Üdvözlettel,

Pécs, 2012. február 8.

(2012. 02. 24.)

(2012. 02. 28.)

Címzett: Mahasz-EJI

 

Tárgy: Periszkóp Rádió 2011-es jogdíjbefizetése

Tisztelt Csaba Amália!

2012. február 24-én kelt válaszlevelüket megkaptam, kimerítő indoklásukat köszönöm. Kérdésükre, hogy miből tartjuk fenn rádiónkat, válaszként igen röviden ismertetném a helyzetünket: mi egy közösségi rádió vagyunk, ami nemcsak azt jelenti, hogy a műsorkészítés, hanem a rádió fenntartásának költségeit is megosztjuk egyéni felajánlások formájában. Ez pl. az esedékes 2011. év során úgy nézett ki, hogy a rádió műsorkészítői havi rendszerességgel befizetett összegeiből fizettük ki a felmerülő költségeket – már amit tudtunk; a továbbiakat pedig saját fizetésemből vontam le. Feltételezem Ön is látja, hogy a jelenlegi gazdasági-morális helyzetben ez a jelképes gesztus is igen értékes lehet a belső piac fenntartására, ha épp fejlesztésére nem is. Az, hogy mindezen "bevételeink" már nem voltak elengendők a Mahasz díjfizetéseire, ennek fényében akár úgy is értelmezhető, hogy veszteségünk nem volt elég nagy ahhoz, hogy Önöknek is jusson belőle.

Habár az idézett Szjt. 77 §. jelzett szakaszai nem rendelkeznek a minimumjogdíjról, számunkra más lehetőség nem marad, mint hogy ezúton tájékoztassam Önt arról, hogy 2012. február 29-i naptól nem sugárzunk a 77§ alá tartozó, kereskedelmi forgalomba került hangfelvételt, így eleget tudunk tenni kérésének, amennyiben tartózkodunk a hangfelvételek – jelenleg jogosulatlan – felhasználásától.

Kérem, hogy a közöttünk fennálló szerződést a fentiek tekintetében módosítani ill. szüneteltetni szíveskedjenek mindaddig, amíg újabb bevételek esetén újra ügyfeleink között üdvözölhetjük Önöket.

Köszönöm segítségüket,

Üdvözlettel,

Pécs, 2012. február 28.

Változtassunk - belülről

Ismerkedő beszélgetés ma az autószerelőnél:
  
"Hányadik gyermeket várják?" 
én: "A negyediket" 
mire a szerelő: "Akkor Fideszesek, nem?" 

– a jelenet godard-i mivoltán túllépve elgondolkodtató. Márcsak azért is, mert mi egy keresztény család vagyunk, aminek szintén lett mostanában pártpolitikai színezete, legalábbis a "nemzet" egységét tekintve. A család mint képződmény amúgyis fontossá lett (alkotmányilag), az európai demokrácia pedig mint már tudjuk csak a "keresztény lehet", ami sok napi tűnődés és a propagandaanyagok elolvasása után is önellentmondás számomra: vallásunk és a tolerancia sosem állt túl közel egymáshoz. A kereszténység pedig mintha egyet jelentene a katolicizmussal (végülis miért ne mondjam ki: katolikusok vagyunk), ami pedig vajon miért, összetapadt a konzervatív gondolkodással. Legalábbis ezt igazolja, hogy ilyen keresztény családok sarjai a Parlamentben és kívül, nemzeti hitvallásuk nevében elfelejtik képességüket a toleranciára és az érvek ütköztetésére, azt bizonygatva, hogy ők a politikai verseny barátai (az ilyen kijelentések eleve gyanúsak, nem?). Én ebből a versenyből tavaly kiszálltam, amikor még az alkotmányozás idején kiléptem a korántsem godard-i érzelmű NOE-ből, vagyis a nagycsaládosok országos egyesületéből - nagycsaládosként. Pedig a rendszert honnan máshonnan változtathatnánk meg, mint belülről?

Láthatóan ugyanis a külső (ellenzéki, nemzetközi) kritika nem éri el az ingerküszöböt, ezért mi lenne, ha mi magunk, civilek kezdenénk el a rendszeren belül változ(tat)ni? Nem kell ehhez mást tenni, csak körbenézni: vannak a világban más gondolkodási formák is - jobboldali liberalizmus (ez nem a KDNP, mégha a neve hasonlít is! a Fidesz sem hasonlít a "fiatalokra", hát még a "demokratákra"...), liberális konzervativizmus, hogy csak két, ehhez közel álló elgondolást említsek. Mindkettő valahol egyeztetni akarja a hagyományokat, az erős identitást és a szabad szellemiséget (az igazság persze az, hogy ezek is rendszerint túlcsapnak, lásd az amerikai Tea Party). Nem érzem magam eme világnézetek alanyának, mégis belátom: nagy szükség lenne most arra, hogy a két egymásnak fügét mutogató között / felett  kínálkozzanak lehetőségek az alapvetően mindenből kiábrándult többségnek.  Mert mindenki elégedetlen, de nem merünk változtatni, hiszen csak rosszabb kilátásaink vannak.
Sokan mondják, hogy két opció van: erős központi hatalom kiépítése, vagy pedig pártoktól mentes szakértői kormányzás. Felteszem az első verzió nem a demokrácia ékköve, tehát érdemes lenne a második felé haladni. Talán valahol itt, a politikai átmenetek kialakításával lehetne utat vágni, csak nem kéne a hóba dugni a fejünket: nem a jobboldali konzervativizmus vagy a baloldali liberalizmus az egyetlen megoldás Magyarország számára: mindegyikre szükség van átmeneteikkel együtt, s még inkább a pozíciótól független vitakészségre, nemkülönben arra, hogy ha probléma van (mert az van!!!) akkor tegyünk ellene valamit. Ehhez pedig nemcsak a rendszeren belül, hanem önmagunkon belül is kell egy s mást változtatni. egy példa: gyermekeink rajzfilmet néznek. Több havi folyamat volt eljutni odáig, hogy ne a többség döntése szerint válasszanak, hanem mindig azt a mesét válasszák, amit mindenki akar - vagy ha ilyen nincs, akkor felváltva válasszanak, és végignézzék a "másikét". Ennek a fajta "vitakészségnek" a hiánya azonban nagyban végzetes lehet.
Családon belül azt mondjuk, a szélsőjobb és szélsőbal megjelenése a társadalom betegségének tünete: a vitakészség hiánya miatt nem működnek az immunrendszer védelmi mechanizmusai. Hangsúlyoznám: a szélsőjobb nem elsősorban betegség, hanem tünet: a betegség pedig az, hogy a társadalmi szövet "egészséges" része nem tudja hogyan megfékezni - nagy különbség. Ha látnánk összetételében a demokratikus rendszer működését, akkor azonban rögtön felfedeznénk, hogy mi helyezkedik el a rendszeren kívül, és e ponton nemcsak a szélsőség, hanem a vitára képtelen "belső" rész is feltűnhetne.


oké, szóval lehetne ez is egy megoldás:

de mi lenne, ha jobb- és baloldal közötti - mondjuk 0-10-es skálán (vagy 10-0, ahogy tetszik) - választhatnánk? Láthatóan ugyanis nem működik a pártokra épülő "demokrácia", ellenben mindenki képes elhelyezni saját világnézetét valahol ezen a spektrumon. Ez még feltehetőleg egyszerűen megy, viszont most jön a döntő lépés: ezzel egy időben el tudjuk-e feledni berögződéseinket  a konzervatív gondolkodás és a nemzeti érzület, valamint másik oldalon a liberalizmus és a szocializmussal kapcsolatos emlékei között? Ha ez is sikerülne, akkor már könnyen fog menni, hogy észrevegyük: mindegyik világnézetre szükség van, és mindegyik a másikkal vitára kész. Ez - mint írtam fenn - egy igen lassú folyamat, főleg akkor, ha nem is ebbe az irányba tartunk. Onnan fogjuk érezni, hogy elértünk valamit, ha egy másik szemléletű partnerrel találkozva nem a felgyülemlő feszültség és virtus készül kicsapni belőlünk, hanem önkéntelenül megkérdezzük tőle: jó, és amúgy mi a helyzet?