Ismerkedő beszélgetés ma az autószerelőnél:
"Hányadik gyermeket várják?"
én: "A negyediket"
mire a szerelő: "Akkor Fideszesek, nem?"
– a jelenet godard-i mivoltán túllépve elgondolkodtató. Márcsak azért is, mert mi egy keresztény család vagyunk, aminek szintén lett mostanában pártpolitikai színezete, legalábbis a "nemzet" egységét tekintve. A család mint képződmény amúgyis fontossá lett (alkotmányilag), az európai demokrácia pedig mint már tudjuk csak a "keresztény lehet", ami sok napi tűnődés és a propagandaanyagok elolvasása után is önellentmondás számomra: vallásunk és a tolerancia sosem állt túl közel egymáshoz. A kereszténység pedig mintha egyet jelentene a katolicizmussal (végülis miért ne mondjam ki: katolikusok vagyunk), ami pedig vajon miért, összetapadt a konzervatív gondolkodással. Legalábbis ezt igazolja, hogy ilyen keresztény családok sarjai a Parlamentben és kívül, nemzeti hitvallásuk nevében elfelejtik képességüket a toleranciára és az érvek ütköztetésére, azt bizonygatva, hogy ők a politikai verseny barátai (az ilyen kijelentések eleve gyanúsak, nem?). Én ebből a versenyből tavaly kiszálltam, amikor még az alkotmányozás idején kiléptem a korántsem godard-i érzelmű NOE-ből, vagyis a nagycsaládosok országos egyesületéből - nagycsaládosként. Pedig a rendszert honnan máshonnan változtathatnánk meg, mint belülről?
Láthatóan ugyanis a külső (ellenzéki, nemzetközi) kritika nem éri el az ingerküszöböt, ezért mi lenne, ha mi magunk, civilek kezdenénk el a rendszeren belül változ(tat)ni? Nem kell ehhez mást tenni, csak körbenézni: vannak a világban más gondolkodási formák is - jobboldali liberalizmus (ez nem a KDNP, mégha a neve hasonlít is! a Fidesz sem hasonlít a "fiatalokra", hát még a "demokratákra"...), liberális konzervativizmus, hogy csak két, ehhez közel álló elgondolást említsek. Mindkettő valahol egyeztetni akarja a hagyományokat, az erős identitást és a szabad szellemiséget (az igazság persze az, hogy ezek is rendszerint túlcsapnak, lásd az amerikai Tea Party). Nem érzem magam eme világnézetek alanyának, mégis belátom: nagy szükség lenne most arra, hogy a két egymásnak fügét mutogató között / felett kínálkozzanak lehetőségek az alapvetően mindenből kiábrándult többségnek. Mert mindenki elégedetlen, de nem merünk változtatni, hiszen csak rosszabb kilátásaink vannak.
Sokan mondják, hogy két opció van: erős központi hatalom kiépítése, vagy pedig pártoktól mentes szakértői kormányzás. Felteszem az első verzió nem a demokrácia ékköve, tehát érdemes lenne a második felé haladni. Talán valahol itt, a politikai átmenetek kialakításával lehetne utat vágni, csak nem kéne a hóba dugni a fejünket: nem a jobboldali konzervativizmus vagy a baloldali liberalizmus az egyetlen megoldás Magyarország számára: mindegyikre szükség van átmeneteikkel együtt, s még inkább a pozíciótól független vitakészségre, nemkülönben arra, hogy ha probléma van (mert az van!!!) akkor tegyünk ellene valamit. Ehhez pedig nemcsak a rendszeren belül, hanem önmagunkon belül is kell egy s mást változtatni. egy példa: gyermekeink rajzfilmet néznek. Több havi folyamat volt eljutni odáig, hogy ne a többség döntése szerint válasszanak, hanem mindig azt a mesét válasszák, amit mindenki akar - vagy ha ilyen nincs, akkor felváltva válasszanak, és végignézzék a "másikét". Ennek a fajta "vitakészségnek" a hiánya azonban nagyban végzetes lehet.
Családon belül azt mondjuk, a szélsőjobb és szélsőbal megjelenése a társadalom betegségének tünete: a vitakészség hiánya miatt nem működnek az immunrendszer védelmi mechanizmusai. Hangsúlyoznám: a szélsőjobb nem elsősorban betegség, hanem tünet: a betegség pedig az, hogy a társadalmi szövet "egészséges" része nem tudja hogyan megfékezni - nagy különbség. Ha látnánk összetételében a demokratikus rendszer működését, akkor azonban rögtön felfedeznénk, hogy mi helyezkedik el a rendszeren kívül, és e ponton nemcsak a szélsőség, hanem a vitára képtelen "belső" rész is feltűnhetne.
oké, szóval lehetne ez is egy megoldás:
de mi lenne, ha jobb- és baloldal közötti - mondjuk 0-10-es skálán (vagy 10-0, ahogy tetszik) - választhatnánk? Láthatóan ugyanis nem működik a pártokra épülő "demokrácia", ellenben mindenki képes elhelyezni saját világnézetét valahol ezen a spektrumon. Ez még feltehetőleg egyszerűen megy, viszont most jön a döntő lépés: ezzel egy időben el tudjuk-e feledni berögződéseinket a konzervatív gondolkodás és a nemzeti érzület, valamint másik oldalon a liberalizmus és a szocializmussal kapcsolatos emlékei között? Ha ez is sikerülne, akkor már könnyen fog menni, hogy észrevegyük: mindegyik világnézetre szükség van, és mindegyik a másikkal vitára kész. Ez - mint írtam fenn - egy igen lassú folyamat, főleg akkor, ha nem is ebbe az irányba tartunk. Onnan fogjuk érezni, hogy elértünk valamit, ha egy másik szemléletű partnerrel találkozva nem a felgyülemlő feszültség és virtus készül kicsapni belőlünk, hanem önkéntelenül megkérdezzük tőle: jó, és amúgy mi a helyzet?
"Hányadik gyermeket várják?"
én: "A negyediket"
mire a szerelő: "Akkor Fideszesek, nem?"
– a jelenet godard-i mivoltán túllépve elgondolkodtató. Márcsak azért is, mert mi egy keresztény család vagyunk, aminek szintén lett mostanában pártpolitikai színezete, legalábbis a "nemzet" egységét tekintve. A család mint képződmény amúgyis fontossá lett (alkotmányilag), az európai demokrácia pedig mint már tudjuk csak a "keresztény lehet", ami sok napi tűnődés és a propagandaanyagok elolvasása után is önellentmondás számomra: vallásunk és a tolerancia sosem állt túl közel egymáshoz. A kereszténység pedig mintha egyet jelentene a katolicizmussal (végülis miért ne mondjam ki: katolikusok vagyunk), ami pedig vajon miért, összetapadt a konzervatív gondolkodással. Legalábbis ezt igazolja, hogy ilyen keresztény családok sarjai a Parlamentben és kívül, nemzeti hitvallásuk nevében elfelejtik képességüket a toleranciára és az érvek ütköztetésére, azt bizonygatva, hogy ők a politikai verseny barátai (az ilyen kijelentések eleve gyanúsak, nem?). Én ebből a versenyből tavaly kiszálltam, amikor még az alkotmányozás idején kiléptem a korántsem godard-i érzelmű NOE-ből, vagyis a nagycsaládosok országos egyesületéből - nagycsaládosként. Pedig a rendszert honnan máshonnan változtathatnánk meg, mint belülről?
Láthatóan ugyanis a külső (ellenzéki, nemzetközi) kritika nem éri el az ingerküszöböt, ezért mi lenne, ha mi magunk, civilek kezdenénk el a rendszeren belül változ(tat)ni? Nem kell ehhez mást tenni, csak körbenézni: vannak a világban más gondolkodási formák is - jobboldali liberalizmus (ez nem a KDNP, mégha a neve hasonlít is! a Fidesz sem hasonlít a "fiatalokra", hát még a "demokratákra"...), liberális konzervativizmus, hogy csak két, ehhez közel álló elgondolást említsek. Mindkettő valahol egyeztetni akarja a hagyományokat, az erős identitást és a szabad szellemiséget (az igazság persze az, hogy ezek is rendszerint túlcsapnak, lásd az amerikai Tea Party). Nem érzem magam eme világnézetek alanyának, mégis belátom: nagy szükség lenne most arra, hogy a két egymásnak fügét mutogató között / felett kínálkozzanak lehetőségek az alapvetően mindenből kiábrándult többségnek. Mert mindenki elégedetlen, de nem merünk változtatni, hiszen csak rosszabb kilátásaink vannak.
Sokan mondják, hogy két opció van: erős központi hatalom kiépítése, vagy pedig pártoktól mentes szakértői kormányzás. Felteszem az első verzió nem a demokrácia ékköve, tehát érdemes lenne a második felé haladni. Talán valahol itt, a politikai átmenetek kialakításával lehetne utat vágni, csak nem kéne a hóba dugni a fejünket: nem a jobboldali konzervativizmus vagy a baloldali liberalizmus az egyetlen megoldás Magyarország számára: mindegyikre szükség van átmeneteikkel együtt, s még inkább a pozíciótól független vitakészségre, nemkülönben arra, hogy ha probléma van (mert az van!!!) akkor tegyünk ellene valamit. Ehhez pedig nemcsak a rendszeren belül, hanem önmagunkon belül is kell egy s mást változtatni. egy példa: gyermekeink rajzfilmet néznek. Több havi folyamat volt eljutni odáig, hogy ne a többség döntése szerint válasszanak, hanem mindig azt a mesét válasszák, amit mindenki akar - vagy ha ilyen nincs, akkor felváltva válasszanak, és végignézzék a "másikét". Ennek a fajta "vitakészségnek" a hiánya azonban nagyban végzetes lehet.
Családon belül azt mondjuk, a szélsőjobb és szélsőbal megjelenése a társadalom betegségének tünete: a vitakészség hiánya miatt nem működnek az immunrendszer védelmi mechanizmusai. Hangsúlyoznám: a szélsőjobb nem elsősorban betegség, hanem tünet: a betegség pedig az, hogy a társadalmi szövet "egészséges" része nem tudja hogyan megfékezni - nagy különbség. Ha látnánk összetételében a demokratikus rendszer működését, akkor azonban rögtön felfedeznénk, hogy mi helyezkedik el a rendszeren kívül, és e ponton nemcsak a szélsőség, hanem a vitára képtelen "belső" rész is feltűnhetne.
oké, szóval lehetne ez is egy megoldás:
de mi lenne, ha jobb- és baloldal közötti - mondjuk 0-10-es skálán (vagy 10-0, ahogy tetszik) - választhatnánk? Láthatóan ugyanis nem működik a pártokra épülő "demokrácia", ellenben mindenki képes elhelyezni saját világnézetét valahol ezen a spektrumon. Ez még feltehetőleg egyszerűen megy, viszont most jön a döntő lépés: ezzel egy időben el tudjuk-e feledni berögződéseinket a konzervatív gondolkodás és a nemzeti érzület, valamint másik oldalon a liberalizmus és a szocializmussal kapcsolatos emlékei között? Ha ez is sikerülne, akkor már könnyen fog menni, hogy észrevegyük: mindegyik világnézetre szükség van, és mindegyik a másikkal vitára kész. Ez - mint írtam fenn - egy igen lassú folyamat, főleg akkor, ha nem is ebbe az irányba tartunk. Onnan fogjuk érezni, hogy elértünk valamit, ha egy másik szemléletű partnerrel találkozva nem a felgyülemlő feszültség és virtus készül kicsapni belőlünk, hanem önkéntelenül megkérdezzük tőle: jó, és amúgy mi a helyzet?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése